2012. június 12.

Úton. Távolban a milnai kikötő

Eposzi kellékek

Ma végre kirándulunk! Az útvonal: Sutivanon keresztül Ložišća, majd Milna, onnan vissza Nerežišćan keresztül a Vidova gora.

Ložišća, a kedvencem

   Egy tankolással kezdünk, 105 kunáért 10 liter benzint adunk enni Miminek, aki nagyon vidáman veszi az úton elé kerülő kanyarokat, emelkedőket és lejtmeneteket. Pedig az út próbára teszi a Kedvest is: nincs egy kilométer sem, ami ne egymást szorosan követő hajtűkanyarokból állna a meredek emelkedőkön. A látvány azonban mindenért kárpótol: a merész sziklavonulatok mögül egy élesebb kanyar mentén minduntalan feltűnik az Adria, vagy a hegyoldalakba épült, egymást érő gyönyörű kis falvak törleszkednek a szemünk elé égbetörő templomtornyaikkal. Szeretek menetközben is fotózni, de ez a látvány megérdemli, hogy rendre megálljunk az út mentén, hogy megörökítsem.

   A legjobban Ložišća tetszik: olyan egységes, annyira látszik rajta, hogy az itt élők szeretik, gondozzák, vigyáznak rá!

A milnai kikötőben

    Milna pedig maga az Adria! Egy csendes kikötőváros, ahol csak a jachtok jelenléte sejteti, hogy emberek lakják, mert alig szállingózik néhány lélek a kikötő mentén. A Kedvessel mániánk, hogy felsétálunk a szűk kis utcák mentén a hegyoldalba, persze nem a legtetejére, hanem egy egészséges magasságba, és onnan gyönyörködünk a zöld zsalugáteres, narancsvörös tetős sziklakőházakban, a templomtérben vagy magában az Adriában. Az utcasarkokról vagy a házak kerítéséről lecsüngő terebélyes leanderek, bólogató bougainvilleák, az illatozó gyöngyvirágok éppoly hirtelen nőnek ki a semmiből, mint a sziklahasadékok réseiből felszínre törő vadvirágok.

Milnai anzix

Vizi taxi, ami Milnából közvetlenül visz ki a spliti reptérre 

   A kikötő menti úton találkozunk egy komplett bringás csoporttal. Vannak vagy húszan, férfiak és nők, feszes testű fiatalok és lógómellű negyvenesek, és mindannyian nagyon elszántan tekernek. Kicsit sajnálom őket a rájuk váró úttól, mert azért a déli napsütésben 45 fokos szögben felfelé haladni nem lehet nagy élvezet… Az élvezet hiányáról eszembe jut a „Fránya Jozefa”. Milnától  visszafelé betérünk Ložišća festői kis falujába, hogy adózzunk a Monarchia emlékének és szemrevételezzük a Ferenc József-hidat, a sziget egyetlen kőhídját. Hiába azonban minden próbálkozásunk, hogy a hébe-hóba feltűnő útmutató táblát követve elérjük ezt a kuriózumot, ő úgy tűnik, nem akarja megmutatni magát. Pedig áttörünk érte autóval kavicsos-homoktövises földúton, kőkerítésekkel övezett szűk kis gyalogutakon, de az üres táj és a kilátástalanság visszafordítja kisautónkat. A hegyről lefelé jövet közelebbről is megismerjük a falut, mint szeretnénk: eltévedtünk. A sikátoros, ijesztően szűk úttesten spirálszerűen lefelé haladva sehogy sem találjuk a kivezető utat. Még szerencse, hogy egy mesebeli apóka, akit szintén meglep a látványunk, készségesen útbaigazít bennünket: menjünk egyenes előre, mondja a maga mesebeli nyelvén hamiskásan mosolyogva, és mi mintegy varázsütésre abban a pillanatban visszakapaszkodunk a főcsapásra, és suhanunk tovább a Vidova gora felé. Mimi bátor kis autó módjára viselkedik, de azért ez a mutatvány őt is megsínyli kissé.

Az (el)átkozott falu

   Utunk felénél, amikor már elhagyjuk a partvidéket, és a sziget belseje felé autókázunk, felfedezzük Brač szigorúbb arcát is: a sűrű, sötétzöld erdőkkel tarkított vadregényes mészkőhegyek mentén tikkasztó melegben klímanélküli autóban haladni nagy bátorságra vall részünkről. Ez a táj nem szereti az embert. Alig van itt élet, a madarak is ritkán röppennek fel körülöttünk, kopár és sivár, kietlen minden. A kacskaringós utak persze megnövelik az adrenalin szintet, de ezt végestelen végig elviselni nem lehet. Ám amikor már épp feladnám a küzdelmet – szintén, mint a mesékben – megérkezünk Brač és egyben a szigetvilág legmagasabb pontjához, a 780 méter magas Vidova gorához. A térkép különösen szép kilátást ígér, úgyhogy magamban csendesen ajánlom a tájnak, hogy ne merjen szégyent vallani. És a Kedvesnek megint igaza van: a panoráma felér egy születésnapi ajándékkal. Az elénk táruló látvány hosszú körképben meséli el a szigetet annak minden csodájával: balról a vad, embergyűlölő hegyek, jobbról a hívogató, ezerszínűen kék tenger megannyi felhőbe burkolózó szigetcsoporttal, előttünk pedig egy hófehér földnyelv, ami úgy törleszkedik bele a hullámokba, mintha fel akarná öklelni. Ez utóbbi a Zlatny rat, a helyét folytonosan változtató Aranyszarv, amit nem kellene kihagynunk, mert MINDEN turista imádja, de mi végül elnapoljuk a megtekintését – talán mert nagyobb élmény letekinteni rá a magasból, mint onnan csobbanni a tengerbe. Én legalább is nem különösebben vágyom oda. Ha mondjuk homokos part volna, mindjárt más. De így beérem a látvánnyal, és néhány eszementül jól sikerült képpel, és már azon morfondírozom, hogy mit fogunk enni vacsorára, amikor hazaérünk.

Lelátó a Vidova goráról. Háttérben Bol és az Aranyszarv

    Az út visszafelé nem kevésbé szép és látványos, mint eddig, de sajnos egy időre minden szépségét felülírja egy újabb veszteség: mikor hazaérünk, veszem észre, hogy elhagytam a szállásunk kulcsát. Hiába keressük egy rövid szakaszon, felesleges hisztirohamot is kapnom, törnöm a fejem azon, hol hagyhattam el, a dolog megtörténik és én újból szenvedő alanya leszek a saját hülyeségemnek. Mostanra, ha eleddig nem is hittem a horoszkópokban, rá kell, hogy jöjjek, a rossz hírek visszafordíthatatlanul beigazolódnak. A veszteség 200 kuna, ami a kulcsmásolással, zárcserével és a büntetéssel jár. Vigasztalhatatlan vagyok, amin még egy nagy tál kalóriadús bolognai spagetti sem segít. A Kedves megértő, és ez hoz némi enyhülést, na meg egy pohár méregerős, jéghideg Lidl-féle noname whisky.