2012. június 20., szerda

2012. június 10.


Sétáló zóna, ami egyben Golgota

Kincs, ami nincs

Reggel az első gondolatom az, hogy mozogni kell! Forgatom a fejemben, mit tehetnék: az eső kicsit szemerkél, így a partra most nem mennék le. Ott van az a medence, olyan jó lenne egyet úszni benne…! De a Kedves nélkül nem jó móka… marad hát a jóga. Az eredmény felemás: habár a testem el kezd élni, a lapockám könyörögve kér, hogy maradjak óvatos: meghúzom, és alig tudom mozgatni. A Bengay hoz enyhülést, de a vele járó illatról mindenfelé fel fognak ismerni…
Supetar
   Erőfeszítéseim nem maradnak hatástalanok: az edzőteremben való kemény küzdelem, majd az úszás és végül a tengerben való megmártózás végre helyrebillent. Vajon a Kedves is élvezi mindezt? Nagyon bízom benne, hogy igen, mert számtalan tervet szövögetek, amelyek csak a megvalósításra várnak…
   Amit előző nap nem tudtunk megtenni, azt bepótoljuk most: egy óriási sétát teszünk a faluban. A girbegurba, leánderek és édes illatú virágok mögé rejtett, ki tudja, hová vezető utcák mentén megannyi hagyományos horvát otthon kelleti magát előttünk. A borongós idő a fényeket is más színekkel festi meg, de még így is kézzelfogható – a helyiek egységes építészeti terveinek köszönhetően – a természeti környezetbe való sikeres belesimulás.
A művészet születése
  A kikötőben úgy látszik mindig zajlik az élet. Ráérős turisták fogyasztják a helyiek portékáit, és mi elmélázunk azon, hogy a turizmuson kívül vajon miből élnek ezek a jóemberek. A házi bor és olívaolaj készítés tenné ilyen gazdaggá ezt a falut? Nem hiszem… Az éttermek is mintha csak ránk várnának, de mi estig sikeresen ellenállunk. Csak isteni finom fagylaltot nyalogatunk, mialatt kisétálunk a partra, és egy vargabetűvel visszavesszük az irányt a szállodába.






A nap fénypontja kétségtelenül az esti vacsora elköltése a Vicces Fiúknál, az egyik kikötői étteremben. Ez is egy a sok szívélyes vendéglő közül a parton, de mosolyuk még szélesebb az átlagnál, és minden betérő vendégnek az anyanyelvén kínálják a welcome drinket. Engem németnek néznek, és ezen kissé elmélázok.  Szokatlanul kevesen vannak aznap, ami akár meglepő is lehetne, hiszen foci Európa-bajnokság van, és épp a horvátok készülnek legyalulni az íreket. 
A lényeg a kémény!
Már a kikötőbe vezető utca hangulatán látszik, hogy nagy mulatság van készülőben: piros-fehérben pompáznak a kiskocsmák, a bódék és az emberek, akik egyúttal hangos kiabálásokkal, kurjongatásokkal és tülkölésekkel adják egyértelműen a tudtunkra, hogy ez az ő estéjük! Folyik a sör a csapokból, mint a vízesés, még a pincéreink is dekoncentráltak, amikor leülünk az egyik asztalhoz. 
A Kedves édesen tudtomra hozza, hogy őt nem a meccs érdekli, és ezzel örökre belopja magát a szívembe, de azért egy-egy gólnál még én is hangosan tapsolok a horvátoknak. A vacsi átlagos, és én már előre rettegek attól, hol fognak átejteni: a welcome drinknél, amit nem kértünk, de mégis kaptunk, vagy a frissen sült, még meleg bucinál, amit a salátámhoz kaptam? A bucinak ellenállok, de a helyi gyümölcspárlatnak, amit a kedvünkért pálinkának neveznek el, már nem tudok. Gondosan fogalmazom magamban az ellenérveket, de szerencsére egy fillérrel sem kell többet fizetni, mint ami az étlapon van (ezért a bucit kicsit sajnálom, hogy kihagyom…). 
Ritka, hogy kihalt legyen itt a kikötő
Sirály
   Egy teljes félideig fogyasztjuk a vacsit, ami átlagon felüli, de én végig ujjongok magamban, mert „ez olyan franciás”, és mindig is ki akartam próbálni, hogy milyen lehet úgy enni, hogy két-három falat után leteszed a villát és kellemes társalgást folytatsz egy kellemes illetővel. Szóval, ez az élmény is kipipálva…
   Ahogy lemegy a nap, az idő is barátságtalanabbra fordul. Még a meccsvége előtt lelépünk, és mielőtt végleg álomra hunynánk otthon a fejünket, búcsúzóul meglátogatjuk a tengert… ilyen egy tökéletes nap tökéletes befejezése.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése