2012. június 21., csütörtök

2012. június 16.





Komp(lex)

A rémálom tetőfoka

Indulás haza. Útravaló ízelítő a hagyományos horvát vendégszeretetből: 10 helyett már 9-kor takarodó (!) kifelé, mert jönnek a klímatakarítók, akik csak arra várnak, hogy végre a munkájukat végezhessék, de tőlünk nem tudják. A kompnál a Kedves már rutinosan küldi el melegebb éghajlatra a helyiekből verbuválódott alkalmi szutykos szélvédőmosókat.
Supetari klikötő
Autópálya helyett az ország közepén húzódó, szebbnek ígérkező, ám számtalan településen át vezető országutat választjuk. Páratlan szépségű hegyek között kanyarog az út jobbra-balra-fel-le-jobbra-balra stb. Egy lélek sincs sehol, így vígan autózgatunk a keskeny aszfaltos úton. A Peručko jezero (tó) jobbra bukkan fel és hosszú kilométereken keresztül kísér minket. Kristálytiszta víztükrén fordítottan rajzolódnak ki a hegyek – tisztára mint a svájci képeslapokon! Habár úgy érezzük, száguldunk, a térképen csak araszolunk előre. Kninhez érve útburkolat-javításba botlunk, az út megszűnik, és csak a kezében behajtani tilos táblát tartó munkásember idegen nyelvi hiányosságainak köszönhetően (vagy csak mert nem akar vitázni velünk?) kanyarodhatunk balra az 1-es út mentén. Ez az országúti közlekedés egyik tanulsága: sose tudhatod, hol bontanak éppen aszfaltot. A városból nagy nehezen kikecmeregve ismét belevetjük magunkat a táj élvezetébe, ám örömünk csak addig tart, amíg a rend egy helyi szolgálatkész őre ki nem ugrik egy jelzés nélküli autóból, és félreparancsolja Mimit, ami aprócska, lepke-és mindenféle öngyilkos szárnyas bogár lepte kisautónkat. Emberünk kezében radar, a szám 95-öt mutat. Az értetlenség szétterül az arcunkra: csak öttel (!) léptük túl a sebességkorlátozást, na és akkor mi van? Negyvenöttel. A lakott területen kötelező 50 km/óra helyett majdnem a dupláját futottuk. A bírság 2000 kuna (értsd 80 000 Ft). „Ember, hát otthon nincs ennyi pénzem!”, próbálja a Kedves vázolni a helyzetet. Emberünk láthatóan nem érti, mit akar. Magyaráz valamit arról, hogy szombat dacára két órán belül fizessük be a csekket a knini bankban, de erre aztán végképp nem vagyunk hajlandók. A nálunk lévő 500 kunát felajánlom neki válogatott sirámok kíséretében. „Ez minden pénzük?”, kérdezi, majd fogja a pénzt, és a felét visszaadja! „De aztán legyenek ám óvatosak, mert ma mindenhol radaroznak. És hajtsanak óvatosan!”, búcsúzik  tőlünk, mi pedig hálálkodunk neki, mint árvagyerek a kifliért. Csak később realizálódik bennem, hogy megkentem egy hivatalos szervet, akinek intelme olyan mélyen belénk ívódik, hogy innentől kezdve könyörtelenül betartjuk a csöppet sem könnyen betartható szabályokat. Ráadásul a horvátok, akik szintén szarnak a szabályokra, folyamatosan ledudálnak és leszorítanak az útról. A Kedves bepöccen és értetlenkedik, mert harapófogóba került: vagy a helyiek veszélyeztetik a biztonságunkat vagy vállaljuk, hogy a maradék pénzünkkel is a helyi szervek vacsoráját támogatjuk meg.
A plitvicei tavak mellett csak úgy átsuhanunk, és legfőbb problémánk az, hogy árnyékos ingyenes pihenőhelyet találjunk.
Az életkedvünk Karlovacnál tér vissza, itt térünk ugyanis rá az autópályára. Mimike boldogan robog 140-nel, olyan tempóban, hogy egyszer csak elhagyja a kerékszoknyáját.  A Kedves ideges, én viszont megkönnyebbülök: úgy érzem, a Sors most teljesedett be. Ha haza kéne vontatni a Mimit (és mi csak 150 000 forintos szállításra vagyunk biztosítva), az tenné fel az i-re a pontot, de már ez az opció is elfogadható. Az, hogy visszafelé csak 41 kunát fizetünk az oda úton elkért 45 helyett, már csak hab a tortán. Azért pedig, hogy még plusz 18 kunát is kihúznak belőlünk egy olyan szakaszon, amiért az oda úton nem kellett fizetni, csak megrándítjuk a vállunkat. „Vigyétek, csak vigyétek”, harsogja a Kedves kissé őrülten, „csak hagyjatok végre hazajutni!”.
A határon határtalan a megkönnyebbülés. A hazai pálya egy kicsit visszagyűri az alólunk kirántott talajt. Gyors szélvédőmosás, tankíren, egy bedobott szendvics és egy sétapalacknyi egybe legurított cola (sosem iszom kólát, de most jól esik) ad erőt a maradék kilométerekhez. Sziporkázunk és vidámkodunk, mialatt elhagyjuk a Balatont és legyalázzuk az összes nagy terepjárót (Audi, BNW, Porsche, Lexus), ami az útra merészkedett aznap. Kilencre érünk a kislakásba, és még van annyi erőnk, hogy végignézzük az aznapi focimeccset.

Konklúzió:
- utazni ezentúl csak repülővel! ha pedig autókázni kell, akkor csak autópályán, még véletlenül sem hegyekben, elaprózódott falvak mentén, ahol akár már rég elfelejtetted, hogy valaha is lakott területre érkeztél, amikor egy tábla egyszer csak közli, hogy pont most hajtasz ki onnan
- pénznemeket nem keverünk össze!
- olyan nincs, hogy elegendő költőpénz
- telefonokat határátlépés után ellenőrizni! (A Kedves 160 ezer forintos telefonszámlát kapott, mert a roamingja automatikusan aktiválta magát az ő tudta nélkül. Na, ekkor teljesedett be végleg a sorsunk…)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése