2012. június 16.

Komp(lex)

A rémálom tetőfoka

Indulás haza. Útravaló ízelítő a hagyományos horvát vendégszeretetből: 10 helyett már 9-kor takarodó (!) kifelé, mert jönnek a klímatakarítók, akik csak arra várnak, hogy végre a munkájukat végezhessék, de tőlünk nem tudják. A kompnál a Kedves már rutinosan küldi el melegebb éghajlatra a helyiekből verbuválódott alkalmi szutykos szélvédőmosókat.

Supetari klikötő

Autópálya helyett az ország közepén húzódó, szebbnek ígérkező, ám számtalan településen át vezető országutat választjuk. Páratlan szépségű hegyek között kanyarog az út jobbra-balra-fel-le-jobbra-balra stb. Egy lélek sincs sehol, így vígan autózgatunk a keskeny aszfaltos úton. A Peručko jezero (tó) jobbra bukkan fel és hosszú kilométereken keresztül kísér minket. Kristálytiszta víztükrén fordítottan rajzolódnak ki a hegyek – tisztára mint a svájci képeslapokon! Habár úgy érezzük, száguldunk, a térképen csak araszolunk előre. Kninhez érve útburkolat-javításba botlunk, az út megszűnik, és csak a kezében behajtani tilos táblát tartó munkásember idegen nyelvi hiányosságainak köszönhetően (vagy csak mert nem akar vitázni velünk?) kanyarodhatunk balra az 1-es út mentén. Ez az országúti közlekedés egyik tanulsága: sose tudhatod, hol bontanak éppen aszfaltot. A városból nagy nehezen kikecmeregve ismét belevetjük magunkat a táj élvezetébe, ám örömünk csak addig tart, amíg a rend egy helyi szolgálatkész őre ki nem ugrik egy jelzés nélküli autóból, és félreparancsolja Mimit, ami aprócska, lepke-és mindenféle öngyilkos szárnyas bogár lepte kisautónkat. Emberünk kezében radar, a szám 95-öt mutat. Az értetlenség szétterül az arcunkra: csak öttel (!) léptük túl a sebességkorlátozást, na és akkor mi van? Negyvenöttel. A lakott területen kötelező 50 km/óra helyett majdnem a dupláját futottuk. A bírság 2000 kuna (értsd 80 000 Ft). „Ember, hát otthon nincs ennyi pénzem!”, próbálja a Kedves vázolni a helyzetet. Emberünk láthatóan nem érti, mit akar. Magyaráz valamit arról, hogy szombat dacára két órán belül fizessük be a csekket a knini bankban, de erre aztán végképp nem vagyunk hajlandók. A nálunk lévő 500 kunát felajánlom neki válogatott sirámok kíséretében. „Ez minden pénzük?”, kérdezi, majd fogja a pénzt, és a felét visszaadja! „De aztán legyenek ám óvatosak, mert ma mindenhol radaroznak. És hajtsanak óvatosan!”, búcsúzik  tőlünk, mi pedig hálálkodunk neki, mint árvagyerek a kifliért. Csak később realizálódik bennem, hogy megkentem egy hivatalos szervet, akinek intelme olyan mélyen belénk ívódik, hogy innentől kezdve könyörtelenül betartjuk a csöppet sem könnyen betartható szabályokat. Ráadásul a horvátok, akik szintén szarnak a szabályokra, folyamatosan ledudálnak és leszorítanak az útról. A Kedves bepöccen és értetlenkedik, mert harapófogóba került: vagy a helyiek veszélyeztetik a biztonságunkat vagy vállaljuk, hogy a maradék pénzünkkel is a helyi szervek vacsoráját támogatjuk meg.

A plitvicei tavak mellett csak úgy átsuhanunk, és legfőbb problémánk az, hogy árnyékos ingyenes pihenőhelyet találjunk.

Az életkedvünk Karlovacnál tér vissza, itt térünk ugyanis rá az autópályára. Mimike boldogan robog 140-nel, olyan tempóban, hogy egyszer csak elhagyja a kerékszoknyáját.  A Kedves ideges, én viszont megkönnyebbülök: úgy érzem, a Sors most teljesedett be. Ha haza kéne vontatni a Mimit (és mi csak 150 000 forintos szállításra vagyunk biztosítva), az tenné fel az i-re a pontot, de már ez az opció is elfogadható. Az, hogy visszafelé csak 41 kunát fizetünk az oda úton elkért 45 helyett, már csak hab a tortán. Azért pedig, hogy még plusz 18 kunát is kihúznak belőlünk egy olyan szakaszon, amiért az oda úton nem kellett fizetni, csak megrándítjuk a vállunkat. „Vigyétek, csak vigyétek”, harsogja a Kedves kissé őrülten, „csak hagyjatok végre hazajutni!”.

A határon határtalan a megkönnyebbülés. A hazai pálya egy kicsit visszagyűri az alólunk kirántott talajt. Gyors szélvédőmosás, tankíren, egy bedobott szendvics és egy sétapalacknyi egybe legurított cola (sosem iszom kólát, de most jól esik) ad erőt a maradék kilométerekhez. Sziporkázunk és vidámkodunk, mialatt elhagyjuk a Balatont és legyalázzuk az összes nagy terepjárót (Audi, BNW, Porsche, Lexus), ami az útra merészkedett aznap. Kilencre érünk a kislakásba, és még van annyi erőnk, hogy végignézzük az aznapi focimeccset.

Konklúzió:

- utazni ezentúl csak repülővel! ha pedig autókázni kell, akkor csak autópályán, még véletlenül sem hegyekben, elaprózódott falvak mentén, ahol akár már rég elfelejtetted, hogy valaha is lakott területre érkeztél, amikor egy tábla egyszer csak közli, hogy pont most hajtasz ki onnan

- pénznemeket nem keverünk össze!

- olyan nincs, hogy elegendő költőpénz

- telefonokat határátlépés után ellenőrizni! (A Kedves 160 ezer forintos telefonszámlát kapott, mert a roamingja automatikusan aktiválta magát az ő tudta nélkül. Na, ekkor teljesedett be végleg a sorsunk…)

2012. június 15.

XVII. századi kastélybástya

Last tango

Škrip

Brač Múzeum

Végül, és valószínűleg utoljára a sziget történelmével ismerkedünk meg. Úti célunk Škrip és Nerežišća, ahová kimondottan a történelmi emlékekért megyünk. Az út kanyargós, és ismét meredeken a sziget belseje felé visz. A tikkasztó melegben a szikár hegyek között nehéz lehet élni, gondolom, és már nem csodálkozom a helyiek mogorvaságán.

Szégyentelen! :-)

Óriási az ellentmondás a távoli zajos és lenyúlós nyaralóövezet és a mély csendbe burkolózó aprócska Škrip között. Évszázadok emlékei mentén halkan lépdelve azt érzem, hogy itt megállt és összesimult az idő.  Diocletianus császár és Szent Heléna (Bíborbanszületett Konstantin édesanyjának) hátrahagyott nyomai egybefonódnak a kora keresztény alapokra épült román kori temető maradványaival és a középkori helyi nemesi család épületeivel. Mindez egy szinte lepedőnyi helyen. A hely szakrális jellegét nem feltétlenül a kilátó végén terpeszkedő kereszt adja, hanem a temető. Magába szippant a helyből áradó nyugalom. A sírokon és azok mentén bandukolva úgy érzem, végre kapok valamit az ország lényegi kultúrájából. Az egymásra épült történelmi korok esszenciája a békés egymás mellett élést hirdeti. A helyi nénik végre barátságosak és mosolygósak, és úgy tűnik, nem esik nehezükre a kedves szó. Legalább is remélem, hogy áldást mondanak rám, amikor visszaülök a kocsiba és a kavicsos úton poroszkálva felfelé még egyszer visszanézek.

A Szent Heléna (Sveti Jelena)-templom

Brač a szó klasszikus értelmében csöppet sem vonzó. A panoráma és a körülötte hullámzó tenger minden kincse. Egy a számtalan hasonlóan levált sziget közül, és a Splithez való közelsége adja a népszerűségét. Mégis, megrendítő és drámai is tud lenni.

Nerežišća

Nerežišća főtere

Nerežišća földrajzi értelemben a sziget majdnem közepe. Poros falu, de ez a hely fogja össze a környező nemkülönben poros kis falvakat. Ezt nem tudom, csak a falu fölé tornyosuló fenséges istenházáról következtetem ki. Széles lépcső visz fel hozzá, amin ünnepekkor biztosan kántálva hömpölyög felfelé a körmenet. A lépcső aljáról nem látni, milyen hatalmas, csak az előtte terpeszkedő tér fedi fel teljes valóját. Személyes élményként még a kis presszóban lévő kávé marad meg bennem, aminél jobbat a csak a Kedves főz nekem reggelente…

Klasszikus

Tintahal kebellel

Megérkezett a váltás

Az utolsó vacsora Supetarban. Az étlapon az elmaradhatatlan grillezett zöldséghez és a Laško pivóhoz az élmény kedvéért roston sült tintahal dukál. Álmaim netovábbja a farkassügér (seabass), de ez önmagában annyiba kerül, mint a kettőnk együttes rendelése (100 kuna). A pincér persze nem rest melegen ajánlani, mint a ház specialitását. Apropó, pincér: végre sikerül mosolyra bírnom! Ennek oka egy különös(?) kívánság részemről: a grill zöldséget legyen szíves fehérpaprika nélkül felszolgálni. A paprika és a pepper közti különbség elmagyarázásához azonban a kezeimet is igénybe kell vennem – mert látom szemében az értetlenséget –, és a performansz olyan jól sikerül, hogy ő is lelkesen imitálni kezdi a mozdulataim. És még vagy háromszor, akárhányszor csak az asztalunk közelébe ér. Without yellow paprika – mondogatja somolyogva, és kezével leginkább egy vízszintes irányú, rejszoláshoz hasonlatos, ritmusos nemzetközi mozdulatsort imitál…

2012. június 14.

Az első telepesek helyére épült kápolna Supetarban

Ízpetting

Supetar

A tökéletes vakáció receptje: napozás, tenger, Kedves, napozás, tenger, Kedves….

Az elmaradhatatlan naplemente

Befutott a Jadrolinija

  Utolsó előtti vacsora a Rivában. Megkockáztatok egy roston sült makrélát grillezett zöldségekkel (az elmaradhatatlan Laško pivo mellé). A látvány, ami elém tárul és az íz, ami szétárad a számban végtelenül megbocsátóvá tesz. A jó étel mellé sajátságos horvát aláfestő zeneként focidrukkerek kurjongatnak és petárdáznak, mert felettébb örülnek az olaszok elleni döntetlennek. 
Az este mámorító, az enyhe szellő lágyan ölel körül. Hogy a makréla teszi-e, a vidámság vagy a Kedves sziporkázó jelenléte, nem tudom, mindenesetre most dúdolva lépkedek hazafelé.

Riva

Látvány a Rivából

Pillanatfelvétel egy kolduló macsekról

2012. június 13.

Úton fák

Kávé és kung-fu

Úton Splitska felé

A mai napot az ügyintézésnek és a visszafogott fogyasztásnak szentelve délig csak a partra megyünk le egy klasszikus fürdőzésre. A nap ránk szórja minden mosolyát, a tenger slattyogva hullámzik, a szél játékosan lebbenti fel a lányok szoknyáját. Ez a kegyelmi állapot: egy könyvvel elvonulva, néha-néha a sós tengervíztől felfrissülve és a D-vitamint bőrön át adagolva heverni egy hatalmas takarón. A fürdőző közönség halkan duruzsol, versenyt zenélve a tenger hullámaival, amibe csak néha tülköl bele egy-egy hajó.

Homokos part

   Miután már nagyjából kitelünk napfénnyel és tengerrel, úgy döntünk, mégis útra kelünk, hogy felfedezzük a sziget egyetlen homokos strandját, és átutazóban mindenhol megálljunk, ahol csak megtetszik. Állomásaink a homokos partig Splitska, Postira és Lovrečina, ami valószínűleg annak az eldugott kis öbölnek a neve lehet, aminek a mélyén, lenn a parton, messze a kacskaringós autóúttól található a homokos strand. Egy alig látható kis ösvény visz lefelé egy olyan meredeken lejtő poros kis földszalagon, amin két autó már dugót csinál. Ez a hely lesz a mi miltoni Paradicsomunk. Alig néhány fős társaság alkotja a strandoló közönséget. Egy bárka ring a part mentén kikötve, utasai elégedetten bámulják a habokat. A hullámok ritmikusan verdesik a homokos fövenyt, és amikor partot érnek, csiklandozzák a talpunkat. Óriási öröm cipő nélkül besétálni a kristálytiszta vízbe, és felhőtlen boldogság megmerülni benne! Olyan lelkesedéssel vágunk neki a hullámoknak, mint két kisgyerek. Elönt a felhőtlen boldogság, és végre átjár a békesség szele. Innen már minden csak ajándék.

Pučišća

   Pučišća kevésbé látványos, mint várjuk, egy a sok-sok kikötőfalu közül, bár azzal büszkélkedhet, hogy itt van Európa egyetlen kőfaragó iskolája. Ezt már a helyi étterem pincérnőjétől tudom meg, aki érdekes módon annál barátságtalanabb, minél többet kérdezek tőle. A hegyoldalba vájt kőházban lévő étterem kihalt, közel s távol mi vagyunk itt egyedül. És valóban, olyan csendes itt minden, mintha a világ egy eldugott szegletében lennénk. Jókai-regények hangulatát idézi a sziget e pontja, és várom, hogy történjen valami. Az egyetlen emlékezetes „esemény” azonban csak a sült malacborda, ami a Kedvest hangos cuppogásra készteti. Ja, és hazafelé végre lovakat is látok legelni a hegyek oldalában…

2012. június 12.

Úton. Távolban a milnai kikötő

Eposzi kellékek

Ma végre kirándulunk! Az útvonal: Sutivanon keresztül Ložišća, majd Milna, onnan vissza Nerežišćan keresztül a Vidova gora.

Ložišća, a kedvencem

   Egy tankolással kezdünk, 105 kunáért 10 liter benzint adunk enni Miminek, aki nagyon vidáman veszi az úton elé kerülő kanyarokat, emelkedőket és lejtmeneteket. Pedig az út próbára teszi a Kedvest is: nincs egy kilométer sem, ami ne egymást szorosan követő hajtűkanyarokból állna a meredek emelkedőkön. A látvány azonban mindenért kárpótol: a merész sziklavonulatok mögül egy élesebb kanyar mentén minduntalan feltűnik az Adria, vagy a hegyoldalakba épült, egymást érő gyönyörű kis falvak törleszkednek a szemünk elé égbetörő templomtornyaikkal. Szeretek menetközben is fotózni, de ez a látvány megérdemli, hogy rendre megálljunk az út mentén, hogy megörökítsem.

   A legjobban Ložišća tetszik: olyan egységes, annyira látszik rajta, hogy az itt élők szeretik, gondozzák, vigyáznak rá!

A milnai kikötőben

    Milna pedig maga az Adria! Egy csendes kikötőváros, ahol csak a jachtok jelenléte sejteti, hogy emberek lakják, mert alig szállingózik néhány lélek a kikötő mentén. A Kedvessel mániánk, hogy felsétálunk a szűk kis utcák mentén a hegyoldalba, persze nem a legtetejére, hanem egy egészséges magasságba, és onnan gyönyörködünk a zöld zsalugáteres, narancsvörös tetős sziklakőházakban, a templomtérben vagy magában az Adriában. Az utcasarkokról vagy a házak kerítéséről lecsüngő terebélyes leanderek, bólogató bougainvilleák, az illatozó gyöngyvirágok éppoly hirtelen nőnek ki a semmiből, mint a sziklahasadékok réseiből felszínre törő vadvirágok.

Milnai anzix

Vizi taxi, ami Milnából közvetlenül visz ki a spliti reptérre 

   A kikötő menti úton találkozunk egy komplett bringás csoporttal. Vannak vagy húszan, férfiak és nők, feszes testű fiatalok és lógómellű negyvenesek, és mindannyian nagyon elszántan tekernek. Kicsit sajnálom őket a rájuk váró úttól, mert azért a déli napsütésben 45 fokos szögben felfelé haladni nem lehet nagy élvezet… Az élvezet hiányáról eszembe jut a „Fránya Jozefa”. Milnától  visszafelé betérünk Ložišća festői kis falujába, hogy adózzunk a Monarchia emlékének és szemrevételezzük a Ferenc József-hidat, a sziget egyetlen kőhídját. Hiába azonban minden próbálkozásunk, hogy a hébe-hóba feltűnő útmutató táblát követve elérjük ezt a kuriózumot, ő úgy tűnik, nem akarja megmutatni magát. Pedig áttörünk érte autóval kavicsos-homoktövises földúton, kőkerítésekkel övezett szűk kis gyalogutakon, de az üres táj és a kilátástalanság visszafordítja kisautónkat. A hegyről lefelé jövet közelebbről is megismerjük a falut, mint szeretnénk: eltévedtünk. A sikátoros, ijesztően szűk úttesten spirálszerűen lefelé haladva sehogy sem találjuk a kivezető utat. Még szerencse, hogy egy mesebeli apóka, akit szintén meglep a látványunk, készségesen útbaigazít bennünket: menjünk egyenes előre, mondja a maga mesebeli nyelvén hamiskásan mosolyogva, és mi mintegy varázsütésre abban a pillanatban visszakapaszkodunk a főcsapásra, és suhanunk tovább a Vidova gora felé. Mimi bátor kis autó módjára viselkedik, de azért ez a mutatvány őt is megsínyli kissé.

Az (el)átkozott falu

   Utunk felénél, amikor már elhagyjuk a partvidéket, és a sziget belseje felé autókázunk, felfedezzük Brač szigorúbb arcát is: a sűrű, sötétzöld erdőkkel tarkított vadregényes mészkőhegyek mentén tikkasztó melegben klímanélküli autóban haladni nagy bátorságra vall részünkről. Ez a táj nem szereti az embert. Alig van itt élet, a madarak is ritkán röppennek fel körülöttünk, kopár és sivár, kietlen minden. A kacskaringós utak persze megnövelik az adrenalin szintet, de ezt végestelen végig elviselni nem lehet. Ám amikor már épp feladnám a küzdelmet – szintén, mint a mesékben – megérkezünk Brač és egyben a szigetvilág legmagasabb pontjához, a 780 méter magas Vidova gorához. A térkép különösen szép kilátást ígér, úgyhogy magamban csendesen ajánlom a tájnak, hogy ne merjen szégyent vallani. És a Kedvesnek megint igaza van: a panoráma felér egy születésnapi ajándékkal. Az elénk táruló látvány hosszú körképben meséli el a szigetet annak minden csodájával: balról a vad, embergyűlölő hegyek, jobbról a hívogató, ezerszínűen kék tenger megannyi felhőbe burkolózó szigetcsoporttal, előttünk pedig egy hófehér földnyelv, ami úgy törleszkedik bele a hullámokba, mintha fel akarná öklelni. Ez utóbbi a Zlatny rat, a helyét folytonosan változtató Aranyszarv, amit nem kellene kihagynunk, mert MINDEN turista imádja, de mi végül elnapoljuk a megtekintését – talán mert nagyobb élmény letekinteni rá a magasból, mint onnan csobbanni a tengerbe. Én legalább is nem különösebben vágyom oda. Ha mondjuk homokos part volna, mindjárt más. De így beérem a látvánnyal, és néhány eszementül jól sikerült képpel, és már azon morfondírozom, hogy mit fogunk enni vacsorára, amikor hazaérünk.

Lelátó a Vidova goráról. Háttérben Bol és az Aranyszarv

    Az út visszafelé nem kevésbé szép és látványos, mint eddig, de sajnos egy időre minden szépségét felülírja egy újabb veszteség: mikor hazaérünk, veszem észre, hogy elhagytam a szállásunk kulcsát. Hiába keressük egy rövid szakaszon, felesleges hisztirohamot is kapnom, törnöm a fejem azon, hol hagyhattam el, a dolog megtörténik és én újból szenvedő alanya leszek a saját hülyeségemnek. Mostanra, ha eleddig nem is hittem a horoszkópokban, rá kell, hogy jöjjek, a rossz hírek visszafordíthatatlanul beigazolódnak. A veszteség 200 kuna, ami a kulcsmásolással, zárcserével és a büntetéssel jár. Vigasztalhatatlan vagyok, amin még egy nagy tál kalóriadús bolognai spagetti sem segít. A Kedves megértő, és ez hoz némi enyhülést, na meg egy pohár méregerős, jéghideg Lidl-féle noname whisky.

2012. június 11.

Fog ez menni!

Hát végre ez a nap is eljött: megérkezett a nyár Supetarba! A nap már reggel kilenckor ragadozóként mar az ember bőrébe, így hát a klasszikus formációt választjuk: könnyű reggeli után lecsattogunk a tengerpartra.

   A tervem, hogy a nap teljes egészét a parton heverészve és a tengerben lubickolva töltöm, szinte maradéktalanul sikerül. Nem tudom, hogy a paradicsomkrém volt-e ilyen hatásos vagy a nap tüntetett ki barátságával, de olyan barna leszek rövid időn belül, mint aki egész nyáron a földeken kapált. A Kedves kevésbé szerencsés, ő pecsenye piros színt kap az égiektől…

   A vacsit szinte hagyományosan az egyik kikötői étteremben költjük el, a változatosság kedvéért a Vicces Fiúk melletti Fekete Asztalosoknál (becsületes nevén Riva étterem). A Kedves beleveti magát a horvát konyha íz világába és csevapcsicsit rendel, én viszont maradok a halaknál, és aprócska sült halakat eszem. Az étel remek, bár a kiszolgálás fagyosabb. Átsandítok a Vicces Fiúkhoz, és látom, amint sürögnek-forognak a vendégek körül, egyik asztaltól a konyháig suhanva. Nem bánom, de már tudom, hogy másnap hová megyünk enni…

2012. június 10.

Sétáló zóna, ami egyben Golgota

Kincs, ami nincs

Reggel az első gondolatom az, hogy mozogni kell! Forgatom a fejemben, mit tehetnék: az eső kicsit szemerkél, így a partra most nem mennék le. Ott van az a medence, olyan jó lenne egyet úszni benne…! De a Kedves nélkül nem jó móka… marad hát a jóga. Az eredmény felemás: habár a testem el kezd élni, a lapockám könyörögve kér, hogy maradjak óvatos: meghúzom, és alig tudom mozgatni. A Bengay hoz enyhülést, de a vele járó illatról mindenfelé fel fognak ismerni…

Supetar

   Erőfeszítéseim nem maradnak hatástalanok: az edzőteremben való kemény küzdelem, majd az úszás és végül a tengerben való megmártózás végre helyrebillent. Vajon a Kedves is élvezi mindezt? Nagyon bízom benne, hogy igen, mert számtalan tervet szövögetek, amelyek csak a megvalósításra várnak…

   Amit előző nap nem tudtunk megtenni, azt bepótoljuk most: egy óriási sétát teszünk a faluban. A girbegurba, leánderek és édes illatú virágok mögé rejtett, ki tudja, hová vezető utcák mentén megannyi hagyományos horvát otthon kelleti magát előttünk. A borongós idő a fényeket is más színekkel festi meg, de még így is kézzelfogható – a helyiek egységes építészeti terveinek köszönhetően – a természeti környezetbe való sikeres belesimulás.

A művészet születése

  A kikötőben úgy látszik mindig zajlik az élet. Ráérős turisták fogyasztják a helyiek portékáit, és mi elmélázunk azon, hogy a turizmuson kívül vajon miből élnek ezek a jóemberek. A házi bor és olívaolaj készítés tenné ilyen gazdaggá ezt a falut? Nem hiszem… Az éttermek is mintha csak ránk várnának, de mi estig sikeresen ellenállunk. Csak isteni finom fagylaltot nyalogatunk, mialatt kisétálunk a partra, és egy vargabetűvel visszavesszük az irányt a szállodába.

A nap fénypontja kétségtelenül az esti vacsora elköltése a Vicces Fiúknál, az egyik kikötői étteremben. Ez is egy a sok szívélyes vendéglő közül a parton, de mosolyuk még szélesebb az átlagnál, és minden betérő vendégnek az anyanyelvén kínálják a welcome drinket. Engem németnek néznek, és ezen kissé elmélázok.  Szokatlanul kevesen vannak aznap, ami akár meglepő is lehetne, hiszen foci Európa-bajnokság van, és épp a horvátok készülnek legyalulni az íreket. 

A lényeg a kémény!

Már a kikötőbe vezető utca hangulatán látszik, hogy nagy mulatság van készülőben: piros-fehérben pompáznak a kiskocsmák, a bódék és az emberek, akik egyúttal hangos kiabálásokkal, kurjongatásokkal és tülkölésekkel adják egyértelműen a tudtunkra, hogy ez az ő estéjük! Folyik a sör a csapokból, mint a vízesés, még a pincéreink is dekoncentráltak, amikor leülünk az egyik asztalhoz. 
A Kedves édesen tudtomra hozza, hogy őt nem a meccs érdekli, és ezzel örökre belopja magát a szívembe, de azért egy-egy gólnál még én is hangosan tapsolok a horvátoknak. A vacsi átlagos, és én már előre rettegek attól, hol fognak átejteni: a welcome drinknél, amit nem kértünk, de mégis kaptunk, vagy a frissen sült, még meleg bucinál, amit a salátámhoz kaptam? A bucinak ellenállok, de a helyi gyümölcspárlatnak, amit a kedvünkért pálinkának neveznek el, már nem tudok. Gondosan fogalmazom magamban az ellenérveket, de szerencsére egy fillérrel sem kell többet fizetni, mint ami az étlapon van (ezért a bucit kicsit sajnálom, hogy kihagyom…). 

Ritka, hogy kihalt legyen itt a kikötő

Sirály

   Egy teljes félideig fogyasztjuk a vacsit, ami átlagon felüli, de én végig ujjongok magamban, mert „ez olyan franciás”, és mindig is ki akartam próbálni, hogy milyen lehet úgy enni, hogy két-három falat után leteszed a villát és kellemes társalgást folytatsz egy kellemes illetővel. Szóval, ez az élmény is kipipálva…

   Ahogy lemegy a nap, az idő is barátságtalanabbra fordul. Még a meccsvége előtt lelépünk, és mielőtt végleg álomra hunynánk otthon a fejünket, búcsúzóul meglátogatjuk a tengert… ilyen egy tökéletes nap tökéletes befejezése.