Komp(lex) |
A rémálom tetőfoka
Indulás haza. Útravaló ízelítő a hagyományos horvát
vendégszeretetből: 10 helyett már 9-kor takarodó (!) kifelé, mert jönnek a
klímatakarítók, akik csak arra várnak, hogy végre a munkájukat végezhessék, de
tőlünk nem tudják. A kompnál a Kedves már rutinosan küldi el melegebb éghajlatra
a helyiekből verbuválódott alkalmi szutykos szélvédőmosókat.
Supetari klikötő |
Autópálya helyett az ország közepén húzódó, szebbnek ígérkező, ám
számtalan településen át vezető országutat választjuk. Páratlan szépségű hegyek
között kanyarog az út jobbra-balra-fel-le-jobbra-balra stb. Egy lélek sincs
sehol, így vígan autózgatunk a keskeny aszfaltos úton. A Peručko jezero (tó)
jobbra bukkan fel és hosszú kilométereken keresztül kísér minket.
Kristálytiszta víztükrén fordítottan rajzolódnak ki a hegyek – tisztára mint a
svájci képeslapokon! Habár úgy érezzük, száguldunk, a térképen csak araszolunk
előre. Kninhez érve útburkolat-javításba botlunk, az út megszűnik, és csak a
kezében behajtani tilos táblát tartó munkásember idegen nyelvi hiányosságainak
köszönhetően (vagy csak mert nem akar vitázni velünk?) kanyarodhatunk balra az
1-es út mentén. Ez az országúti közlekedés egyik tanulsága: sose tudhatod, hol
bontanak éppen aszfaltot. A városból nagy nehezen kikecmeregve ismét belevetjük
magunkat a táj élvezetébe, ám örömünk csak addig tart, amíg a rend egy helyi
szolgálatkész őre ki nem ugrik egy jelzés nélküli autóból, és félreparancsolja
Mimit, ami aprócska, lepke-és mindenféle öngyilkos szárnyas bogár lepte
kisautónkat. Emberünk kezében radar, a szám 95-öt mutat. Az értetlenség
szétterül az arcunkra: csak öttel (!) léptük túl a sebességkorlátozást, na és
akkor mi van? Negyvenöttel. A lakott területen kötelező 50 km/óra helyett majdnem
a dupláját futottuk. A bírság 2000 kuna (értsd
80 000 Ft). „Ember, hát otthon nincs ennyi pénzem!”, próbálja a Kedves
vázolni a helyzetet. Emberünk láthatóan nem érti, mit akar. Magyaráz valamit
arról, hogy szombat dacára két órán belül fizessük be a csekket a knini
bankban, de erre aztán végképp nem vagyunk hajlandók. A nálunk lévő 500 kunát
felajánlom neki válogatott sirámok kíséretében. „Ez minden pénzük?”, kérdezi,
majd fogja a pénzt, és a felét visszaadja! „De aztán legyenek ám óvatosak, mert
ma mindenhol radaroznak. És hajtsanak óvatosan!”, búcsúzik tőlünk, mi pedig hálálkodunk neki, mint árvagyerek
a kifliért. Csak később realizálódik bennem, hogy megkentem egy hivatalos
szervet, akinek intelme olyan mélyen belénk ívódik, hogy innentől kezdve
könyörtelenül betartjuk a csöppet sem könnyen betartható szabályokat. Ráadásul
a horvátok, akik szintén szarnak a szabályokra, folyamatosan ledudálnak és
leszorítanak az útról. A Kedves bepöccen és értetlenkedik, mert harapófogóba
került: vagy a helyiek veszélyeztetik a biztonságunkat vagy vállaljuk, hogy a
maradék pénzünkkel is a helyi szervek vacsoráját támogatjuk meg.
A plitvicei tavak mellett csak úgy átsuhanunk, és legfőbb
problémánk az, hogy árnyékos ingyenes pihenőhelyet találjunk.
Az életkedvünk Karlovacnál tér vissza, itt térünk ugyanis rá az
autópályára. Mimike boldogan robog 140-nel, olyan tempóban, hogy egyszer csak
elhagyja a kerékszoknyáját. A Kedves
ideges, én viszont megkönnyebbülök: úgy érzem, a Sors most teljesedett be. Ha
haza kéne vontatni a Mimit (és mi csak 150 000 forintos szállításra vagyunk
biztosítva), az tenné fel az i-re a pontot, de már ez az opció is elfogadható.
Az, hogy visszafelé csak 41 kunát fizetünk az oda úton elkért 45 helyett, már
csak hab a tortán. Azért pedig, hogy még plusz 18 kunát is kihúznak belőlünk
egy olyan szakaszon, amiért az oda úton nem kellett fizetni, csak megrándítjuk
a vállunkat. „Vigyétek, csak vigyétek”, harsogja a Kedves kissé őrülten, „csak
hagyjatok végre hazajutni!”.
A határon határtalan a megkönnyebbülés. A hazai pálya egy kicsit
visszagyűri az alólunk kirántott talajt. Gyors szélvédőmosás, tankíren, egy
bedobott szendvics és egy sétapalacknyi egybe legurított cola (sosem iszom
kólát, de most jól esik) ad erőt a maradék kilométerekhez. Sziporkázunk és
vidámkodunk, mialatt elhagyjuk a Balatont és legyalázzuk az összes nagy
terepjárót (Audi, BNW, Porsche, Lexus), ami az útra merészkedett aznap.
Kilencre érünk a kislakásba, és még van annyi erőnk, hogy végignézzük az aznapi
focimeccset.
Konklúzió:
- utazni ezentúl csak repülővel! ha pedig autókázni kell, akkor
csak autópályán, még véletlenül sem hegyekben, elaprózódott falvak mentén, ahol
akár már rég elfelejtetted, hogy valaha is lakott területre érkeztél, amikor
egy tábla egyszer csak közli, hogy pont most hajtasz ki onnan
- pénznemeket nem keverünk össze!
- olyan nincs, hogy elegendő költőpénz
- telefonokat
határátlépés után ellenőrizni! (A Kedves 160 ezer forintos telefonszámlát
kapott, mert a roamingja automatikusan aktiválta magát az ő tudta nélkül. Na,
ekkor teljesedett be végleg a sorsunk…)