Hirdetés

Eladó LANA Mango 4,8

Áron alul eladó ez a szép, hibátlan szövésű Lana kendő. A színe halvány barack (ezt azért írom, mert a képeken eltérőek a színek), itthon nem forgalmazzák.

A fordulat hava. Vagy mégsem?

A bűvös 3. hónap

Azt mondják, a babáknak a 3. hónapra kialakul a napi rutinjuk, reggel-délben-este esznek és átalusszák az éjszakát... muhaha! Frecska "Nemsemmikiscsaj" Veronika még ebben is eltér az átlagtól: eszik, ha kér, 45 percnél nem alszik többet napközben egyhuzamban és még mindig csak 6 órát alszik egybe az éjszaka. Viszont van humora, mert soha nem csinálja meg ugyanazt a "napi rutint" kétszer egymás után: ha olyanja van és az idő is jó, akkor képes hosszú órákon át nézelődni és csacsogni bármivel, ami a szeme elé kerül. Ha meg olyanja, akkor kiterülve alszik órákon át a Papa és a Mama ágyán...

Utazni viszont nagyon szeret! Persze a Mamán... a Mama azt csinálja, hogy minden nap a csípőjére köti, és elmegy vele piacra, meg boltba (van, hogy csak egy citromért). Útközben lelkes idegenek folyamatosan megcsodálják a Mama oldalán utazó Vera babát, és kedves szavakat mondanak neki, kérdezősködnek és a bátrabbak megcsikizik a talpát. Volt már olyan is, aki sztárfotót készített róla, egy turista házaspár pedig angolul gügyögött neki... ilyenkor Vera 95%-ban mosolyog, ezzel is további mókás grimaszolásra késztetve a felnőtteket, akik persze akkor is furcsa artikulációba kezdenek, ha Vera csak komolyan néz (mert azt is olyan szééééééépen tudja).
Délután Mama és Papa együtt mennek Verával piknikezni a parkba, ahol a főleg egyéves forma gyerekek közt hódít a Vera-láz. Legutóbb egy kövér, csupakosz kislány rohant oda Verához széles mosollyal és próbálta magával cipelni játszani. Ekkor azonban Papa epésen megjegyezte, hogy ő nem ezt a jövőt szánja a kislányának...

Tornagyakorlatok I-II.

Az utazás egy másik formája, az autózás is jobban megy már. Mama és Papa ugyanis kitalált egy nem éppen legális, de jól működő módszert, amivel az úton felsíró Verát megnyugtatja. Sajnos a sokféle színes lógókák nem jöttek be, mint ahogy a cumi sem, amit  Frecska "Átnemverhető" Vera továbbra is olyan sebességgel köp ki, hogy kondenzcsíkot húz maga után (így hát a cumi is végül veszteséglistára került, mint a babakocsi, az elektromos mellszívó és a babamérleg). Egyszer Mama több mint egy órán át énekelt Verának a hátsó ülésen, hogy lekösse a figyelmét, de amikor már a népdalokból, slágerekből és úttörő nótákból is kifogyott, és Vera még mindig sírt, akkor mélyen elgondolkodott... majd pedig levette Vera fejéről a sapkát... és Vera elhallgatott... (na, ez volt az a pillanat, amikor Mama végképp búcsút mondott az önbizalmának.)

Amikor Vera alszik...

... és amikor nem

 A hónap sikeres a kéz és láb felfedezése, valamint azok önfeledt rágcsálása volt (a cél az egész ököl szájba tuszkolása lett). E havi dicsőséglista: Vera már nemcsak szemmel követ tárgyakat, de meg is fogja őket, és mosollyal jutalmaz minden rá mosolygó arcot. Mama és Papa kiemelt hangokat kap a lányka egyre bővülő hangkészletéből. Vera már hason fekve is tud nézelődni (bár még az attrakciót sűrű nyögések kísérik).

Vera olvas :-)

A hónap kudarca sajnos egyértelműen a fürdés. Egy ideje valamiért csak sírással kísérve megyeget... Sokáig nem volt semmi gond: Papa kicsomagolt, fürdetett, majd visszacsomagolt, Mama pedig etetett és altatott. Ezt volt az esti rutin. Aztán pár hete Vera a becsomagolás végére már elvesztette a türelmét és rendszeresen sírva érkezett Mamához, míg eljutottak odáig, hogy már a kicsomagolásnál fejhangon ordít, mint egy kismalac, akit a vágóhídra visznek... Csak úgy tud hellyel-közzel (értsd: sírásra görbülő szájjal, de nem sírva) megbarátkozni az esti szeánsszal, ha együtt fürdik Mamával vagy végtelen gyengéden és lassan, meg megállva, minden mozdulat előtt/után játszogatva tisztogatják. De a vége akkor is menthetetlenül egy kis picsogás. Szóval, Mama és Papa reménykedve várja az időt, amikor majd a Baba egyik legjobb napi élménye a fürdés lesz.

Egy kis meztelenkedés Papával

elmerengve...

Végül, de nem utoljára: Veruska a macska létezését még nem tudatosította, bezzeg a Mama már talált macskaszőrt Verán...

Vera baba 2 hónapos...

...és több, mint 5 kiló! Úgy nő, hogy szinte a teljes ruhatárát lecserélték és egy mérettel nagyobb pelust kell ráadni...

Amikor Vera inkább Jabbára hasonlít

Na, persze, ebben a korban gyorsan változnak a babák, és hát minden-minden csak nézőpont kérdése:

... és amikor inkább Yodára

Mint ahogy az is, hogy Mama eldöntötte, leszámol a konvencióval (és a vele járó kényelemmel), és kendőben fogja hozni-vinni Vera babát. Mert hát, lássuk be: a „karon ülő” ebben a formában (!) nyeri el leginkább valódi jelentését. Persze Papáék kacérkodtak a babakocsival is, de néhány sikertelen kísérlet után (amikor is Vera végigordította a sétautat és végül karban kellett vinni) belátták, hogy ennek még nem jött el az ideje. Azóta Mama és Papa csak hordoz és hordoz: persze többnyire kendőben (ez itt a reklám helye), de akad úgy is, hogy kézben (na jó, sokszor kézben) és lassan már autósülésben is:

Kicsi Verának nagy rajongói a Mama szülei is, akikhez kéthetente járnak látogatóba. Az utazás kellemetlenebbik része sajnos az autósülésben való létezés, ugyanis, ha Vera elpityeredik valamiért az úton, és Mamáék nem tudnak megállni, akkor sajnos csak a „tűrés” marad (na meg a cumi, ha Vera szeretné. De nem szereti.)

És most már Vera is gyakran mosolyog, és nem csak úgy, bele a vakvilágba, hanem kifejezetten az Emberekre!  :-)

Mama kezdeti görcsös ragaszkodása a meghatározott időnkénti etetésekhez már elmúlt, ugyanis amikor átnézte a már vagy egy hónapja szorgalmasan vezetett "babanaplóját", rájött arra, hogy ezt írhatja akár a világ végezetéig is, de befolyásolni nem fogja tudni (és nem is akarja) az eseményeket (na persze, ezzel egyesek biztosan vitatkoznának). Így hát áttért az igény szerinti etetésre. Azóta kissé hektikusabbak a nappalok (és valljuk be, az éjszakák is), de legalább egy parával kevesebb van :-) 

Verácska megkapta az első kötelező oltását is, és habár eleddig barátságos volt a dr nénivel, most lepisilte őt (ami nem is csoda, hiszen fájt neki a szuri, és ráadásul Mama is megkönnyezte a procedúrát – azért a XXI. században igazán lehetne a csecsemőoltásoknak humánusabb módja...)

Úgy általában is lenyugodtak a kedélyek a Mamáék háza táján: a kétségbeesés helyét annak rendje s módja szerint átvette a rutin, a napok egymásba folynak, a szülők pedig csak gyönyörködnek a Természet e csodájában.

Frecska Vera baba születése és az első három hét

Frecska "Szemünkfénye" Veronika 2013. március 18-án született, vagyis éppen ma lett három hetes! A vénlány... Komoly utat tett meg az anyaméhből a Való Világba, míg eljutott a Frecska-rezidenciára, ahol kényelmesen berendezkedett, és elég rendesen belakta. Mama és Papa korábbi galériás budoárja gyakorlatilag babaruhák és tetra pelenkák szalonja lett, amit átjár a tej- és a babaillat, keveredve a Gabi öblítővel és az odaadó szülők jellegzetes oroszlánszagával... A tévét is csak elvétve kapcsoljuk be, azt is halkan, és hát sajnos egyelőre a moziklub is felejtős (bár adományokat elfogadunk egy 32 colos, full HD, LED-es vagy LCD tévére :-) Cserébe kihívás lett minden babaaltatás, főleg fürdetés után (ja, tippeket várunk a tutti befutó altatódalra is, mert Mama repertoárja kimerülőben van!). Ennyit a panaszkodásról, jöjjön hát a sztori!

Vera baba komoly csapatmunka eredményeként jött a világra. Köszönettel tartozunk érte a szülésznőnknek, Gönczi Katinak, aki profi volt, remek helyzetfelismerő és odaadó szülésznő, mert maximálisan tiszteletben tartotta hagymázas elképzeléseinket a muskotályzsályás vajúdóolajtól kezdve a szabadon választott vajúdópozíción át a természetes gátvédelemig. (De mint ahogy a mesében lenni szokott: semmi nem úgy alakult, ahogy azt elterveztük). Az, hogy mégis röpke hét óra alatt lezajlott a teljes előadás, a dokinknak is köszönhető, Tömösváry Zolinak, aki szintén ultraprofi módjára végezte a dolgát, miközben elnéző mosollyal tűrte kissé túláradó érzelmeinket (főleg a Mama szájából néha kicsusszanó káromkodásokat). Magáról a szülésről Papa megbízhatóbb módon tud beszámolni, mert Mama elvesztette az időérzékét és frissíteni kéne a memóriáját, és egyébként is, Papa sokkal jobb mesélő. Így akit érdekelnek a perverz részletek, faggassa őt!

Vera baba viszont olyan magától értetődő természetességgel született meg, mintha egész pocaklakó életében ezt gyakorolta volna. Sehol egy ránc, sehol egy zaklatott mozdulat, csak kicsusszant és szemlélődött... nagyon megható volt.

Az első örömteli pillanatok

A kórházban aztán sok mindent el kellett sajátítani, a pelenkázástól kezdve a szobatársak megszokásáig, de hasznos tapasztalatokkal lettünk gazdagabbak a büfiztetés és a kórházi koszt terén is, nem beszélve arról, hogy az újszülött osztály éppen akkor volt egy költözés kellős közepén, így kissé zaklatottak voltak a nővérek. De megbocsájtjuk nekik. :-) Vera persze egy Kisangyal volt, cuki és együttműködő, tanulékony, és roppant elnéző a Mama bénázásaival szemben. (Csak később derült ki, hogy ez is a beetetés része).

Az első napon, amikor végre együtt lehetett a család, minden idilli volt: Papa verőfényes napsütésben elegánsan hazafuvarozott az új verdával, a Nagyi finom kajákkal várt, Mama pedig végtelenül boldog volt, hogy végre rendesen lefürödhet. Vera persze egyfolytában aludt vagy evett, és az első éjszakát minden gond nélkül átaludta. 

Nagyival

Az elkövetkező napokban is mesébe illő és tankönyvszerű volt minden. Mama naplót vezetett a kakis pelusokról, valamint Vera baba és a saját étkezéseiről. Papa lelkesen fürdetett és büfiztetett, a nagyik pedig rendületlenül hordták a húslevest és a madártejet. Az első héten Veruska 30 dekát hízott, amit a második héten megfejelt további 30 dekával. Mama ősasszony módjára szoptatott, a védőnéni és a dr néni pedig odavolt Verácska tökéletes fejformájáért. 

Vera ébren

A krach tulajdonképpen a második hét elején következett be: a szülők egyszer csak azon kapták magukat, hogy Vera már nemcsak eszik és alszik, hanem az ő akaratuktól független, önálló életet kezd el élni. Megjött a hangja. Na de micsoda hang volt az! A macska csak pislogott és jobbnak látta minél messzebb kerülni a hangforrástól. Mama is csak pislogott, mert nem értette, hogy mit akar ezzel közölni a kislánya. Egyedül Papa őrizte meg a hidegvérét, és a  vérprofikra jellemző angyali türelemmel és csodálatra méltó higgadtsággal tűrte Vera baba velőt rázó sikítófrászait. Mama a harmadik olyan este után, amikor majdnem négy órán át próbálták elaltatni a kislányt, bepánikolt, majd elhatározta, hogy ha addig él is, rá fog jönni, mitől lett olyan elégedetlen, morcos és követelőző a kis Vera, és mit jelentenek a sírásai. 

Eleinte persze mindent a rossz időre és a hasfájásra fogtak. Aztán jött az ágypara (rossz a szaga, rossz helyen van stb.) Ez tartott kb. három napig. Végül belátták, hogy ki kell alakítani egy napirendet, ami elég rugalmas ahhoz, hogy alkalmazkodjon a Baba bioritmusához, de Mamánál se csapja ki a biztosítékot, és az elkövetkező 10 évre is ráhúzható. Mama, régi szokásához híven a szakirodalomhoz fordult, majd körbekérdezte a rokonokat, barátnőket, és (szégyen, nem szégyen) végigolvasott néhány blogot is. Aztán mindezt megvitatta Papával, aki megfűszerezte és életszagúvá tette az egész haditervet, és együttesen hozzáfogtak a megvalósításához. 

A kis Joda végre mosolyog

Enne két napja. Az eredmény a formálódó napi rutin, ami ébredés utáni pelenkacseréből, etetésből, "játékból" és altatásból áll, és van, hogy működik is. Az esti altatás továbbra is mumus, és sajnos van, hogy egy óra nyűglődés után sem utazunk el álomországba. De Papa és Mama együtt mindent megold. Úgyhogy Mamának lassan újabb félelmek után kell néznie, mint amilyen például a "túl lehet-e etetni a gyereket anyatejjel?" és a "már három órája alszik. mikor kell felébreszteni, hogy ne bosszulja meg magát a sok alvás?" és társaik.

Fürdés után a tesóéktól kapott új ruciban

Az esküvés

Nos, hát ez is bekövetkezett: bekötötték a Gáspárék lányának fejét... 

 

A fess vőlegény, a meghatott menyasszony, a tanúk és a vörös anyakönyvvezető

Az eseményre a 2013-as esztendő Boldogasszony havának 25. napján került sor, ezzel beteljesítve azt a számmisztikai háromszöget, amelyben a 25-ös szám oly régóta meghatározó szerepet játszott hősnőnk életében.

A ceremónia – azon körülményeket is figyelembe véve, miszerint az ara áldott állapotának 33. hetében járt, s a boldog apa másodjára hajtotta önként igába fejét –, igen szűk körben, visszafogottan, ám annál vidámabb hangulatban telt. 

Az „ifjú” pár a tanúkkal. Az egyetlen komoly kép

A jelenlévők (a házasulandókon kívül a két tanú, a fotós, aki egyben a DJ szerepét is betöltötte, illetve a – nomen est omen – vörös anyakönyvvezető) fesztelen hangulatban, urambocsá egy gyermekjátszóteret is megszégyenítő zsivajjal vágott bele a jegyespár egybekeltetésébe.

A kispesti Városháza házasságkötő termében

Fesztelenségükre jó apropó volt, hogy a házasságot megpecsételő boldogító igent kétszer is alkalmuk nyílt kimondani (egyszer hivatalból, aztán pedig a fiktív násznép szórakoztatása kedvéért), így ha az elsőt el is tévesztették volna, a második már nem érthette felkészületlenül őket. De erre nem is volt szükség, mert hőseink mindkét alkalommal határozottan és egybehangzóan úgy nyilatkoztak, hogy minden kín és sorscsapás ellenére intézményesítik elkötelezett szándékukat arra vonatkozóan, hogy egymás mellett kívánják eltölteni fennmaradó életük hátralévő napjait.

 Ezt megpecsételendő egymás ujjára húzták az összetartozást (és A gyűrűk ura óta köztudomásúan a veszélyes vágyat is) jelképező gyűrűt, amelynek örömére  még pezsgőt is bontottak, sőt az anyakönyvvezető útravaló szavait önkéntelenül is egyetértő bólogatással kísérve megkönnyezték.

Ezután jöhetett a mini lagzi, amelyben tánc nem volt ugyan, de szerepelt benne finom étek, meglepetés torta és a kiváló Kakas Étterem részéről egy emléklap is.

Miután hőseink a sok izgalomba és jókedvbe elfáradtak, elcsendesülve és az élményektől kábultan, de örömteli szívvel hazatértek otthonukba. Ahol már várta őket kissé rovott múltú macskájuk, aki méltatlankodó nyávogással hozta tudtukra, hogy ő is szívesen lett volna nyoszolyólány az esküvésen – vagy legalább morzsaporszívó az azt követő ebéden....

2012. június 16.

Komp(lex)

A rémálom tetőfoka

Indulás haza. Útravaló ízelítő a hagyományos horvát vendégszeretetből: 10 helyett már 9-kor takarodó (!) kifelé, mert jönnek a klímatakarítók, akik csak arra várnak, hogy végre a munkájukat végezhessék, de tőlünk nem tudják. A kompnál a Kedves már rutinosan küldi el melegebb éghajlatra a helyiekből verbuválódott alkalmi szutykos szélvédőmosókat.

Supetari klikötő

Autópálya helyett az ország közepén húzódó, szebbnek ígérkező, ám számtalan településen át vezető országutat választjuk. Páratlan szépségű hegyek között kanyarog az út jobbra-balra-fel-le-jobbra-balra stb. Egy lélek sincs sehol, így vígan autózgatunk a keskeny aszfaltos úton. A Peručko jezero (tó) jobbra bukkan fel és hosszú kilométereken keresztül kísér minket. Kristálytiszta víztükrén fordítottan rajzolódnak ki a hegyek – tisztára mint a svájci képeslapokon! Habár úgy érezzük, száguldunk, a térképen csak araszolunk előre. Kninhez érve útburkolat-javításba botlunk, az út megszűnik, és csak a kezében behajtani tilos táblát tartó munkásember idegen nyelvi hiányosságainak köszönhetően (vagy csak mert nem akar vitázni velünk?) kanyarodhatunk balra az 1-es út mentén. Ez az országúti közlekedés egyik tanulsága: sose tudhatod, hol bontanak éppen aszfaltot. A városból nagy nehezen kikecmeregve ismét belevetjük magunkat a táj élvezetébe, ám örömünk csak addig tart, amíg a rend egy helyi szolgálatkész őre ki nem ugrik egy jelzés nélküli autóból, és félreparancsolja Mimit, ami aprócska, lepke-és mindenféle öngyilkos szárnyas bogár lepte kisautónkat. Emberünk kezében radar, a szám 95-öt mutat. Az értetlenség szétterül az arcunkra: csak öttel (!) léptük túl a sebességkorlátozást, na és akkor mi van? Negyvenöttel. A lakott területen kötelező 50 km/óra helyett majdnem a dupláját futottuk. A bírság 2000 kuna (értsd 80 000 Ft). „Ember, hát otthon nincs ennyi pénzem!”, próbálja a Kedves vázolni a helyzetet. Emberünk láthatóan nem érti, mit akar. Magyaráz valamit arról, hogy szombat dacára két órán belül fizessük be a csekket a knini bankban, de erre aztán végképp nem vagyunk hajlandók. A nálunk lévő 500 kunát felajánlom neki válogatott sirámok kíséretében. „Ez minden pénzük?”, kérdezi, majd fogja a pénzt, és a felét visszaadja! „De aztán legyenek ám óvatosak, mert ma mindenhol radaroznak. És hajtsanak óvatosan!”, búcsúzik  tőlünk, mi pedig hálálkodunk neki, mint árvagyerek a kifliért. Csak később realizálódik bennem, hogy megkentem egy hivatalos szervet, akinek intelme olyan mélyen belénk ívódik, hogy innentől kezdve könyörtelenül betartjuk a csöppet sem könnyen betartható szabályokat. Ráadásul a horvátok, akik szintén szarnak a szabályokra, folyamatosan ledudálnak és leszorítanak az útról. A Kedves bepöccen és értetlenkedik, mert harapófogóba került: vagy a helyiek veszélyeztetik a biztonságunkat vagy vállaljuk, hogy a maradék pénzünkkel is a helyi szervek vacsoráját támogatjuk meg.

A plitvicei tavak mellett csak úgy átsuhanunk, és legfőbb problémánk az, hogy árnyékos ingyenes pihenőhelyet találjunk.

Az életkedvünk Karlovacnál tér vissza, itt térünk ugyanis rá az autópályára. Mimike boldogan robog 140-nel, olyan tempóban, hogy egyszer csak elhagyja a kerékszoknyáját.  A Kedves ideges, én viszont megkönnyebbülök: úgy érzem, a Sors most teljesedett be. Ha haza kéne vontatni a Mimit (és mi csak 150 000 forintos szállításra vagyunk biztosítva), az tenné fel az i-re a pontot, de már ez az opció is elfogadható. Az, hogy visszafelé csak 41 kunát fizetünk az oda úton elkért 45 helyett, már csak hab a tortán. Azért pedig, hogy még plusz 18 kunát is kihúznak belőlünk egy olyan szakaszon, amiért az oda úton nem kellett fizetni, csak megrándítjuk a vállunkat. „Vigyétek, csak vigyétek”, harsogja a Kedves kissé őrülten, „csak hagyjatok végre hazajutni!”.

A határon határtalan a megkönnyebbülés. A hazai pálya egy kicsit visszagyűri az alólunk kirántott talajt. Gyors szélvédőmosás, tankíren, egy bedobott szendvics és egy sétapalacknyi egybe legurított cola (sosem iszom kólát, de most jól esik) ad erőt a maradék kilométerekhez. Sziporkázunk és vidámkodunk, mialatt elhagyjuk a Balatont és legyalázzuk az összes nagy terepjárót (Audi, BNW, Porsche, Lexus), ami az útra merészkedett aznap. Kilencre érünk a kislakásba, és még van annyi erőnk, hogy végignézzük az aznapi focimeccset.

Konklúzió:

- utazni ezentúl csak repülővel! ha pedig autókázni kell, akkor csak autópályán, még véletlenül sem hegyekben, elaprózódott falvak mentén, ahol akár már rég elfelejtetted, hogy valaha is lakott területre érkeztél, amikor egy tábla egyszer csak közli, hogy pont most hajtasz ki onnan

- pénznemeket nem keverünk össze!

- olyan nincs, hogy elegendő költőpénz

- telefonokat határátlépés után ellenőrizni! (A Kedves 160 ezer forintos telefonszámlát kapott, mert a roamingja automatikusan aktiválta magát az ő tudta nélkül. Na, ekkor teljesedett be végleg a sorsunk…)

2012. június 15.

XVII. századi kastélybástya

Last tango

Škrip

Brač Múzeum

Végül, és valószínűleg utoljára a sziget történelmével ismerkedünk meg. Úti célunk Škrip és Nerežišća, ahová kimondottan a történelmi emlékekért megyünk. Az út kanyargós, és ismét meredeken a sziget belseje felé visz. A tikkasztó melegben a szikár hegyek között nehéz lehet élni, gondolom, és már nem csodálkozom a helyiek mogorvaságán.

Szégyentelen! :-)

Óriási az ellentmondás a távoli zajos és lenyúlós nyaralóövezet és a mély csendbe burkolózó aprócska Škrip között. Évszázadok emlékei mentén halkan lépdelve azt érzem, hogy itt megállt és összesimult az idő.  Diocletianus császár és Szent Heléna (Bíborbanszületett Konstantin édesanyjának) hátrahagyott nyomai egybefonódnak a kora keresztény alapokra épült román kori temető maradványaival és a középkori helyi nemesi család épületeivel. Mindez egy szinte lepedőnyi helyen. A hely szakrális jellegét nem feltétlenül a kilátó végén terpeszkedő kereszt adja, hanem a temető. Magába szippant a helyből áradó nyugalom. A sírokon és azok mentén bandukolva úgy érzem, végre kapok valamit az ország lényegi kultúrájából. Az egymásra épült történelmi korok esszenciája a békés egymás mellett élést hirdeti. A helyi nénik végre barátságosak és mosolygósak, és úgy tűnik, nem esik nehezükre a kedves szó. Legalább is remélem, hogy áldást mondanak rám, amikor visszaülök a kocsiba és a kavicsos úton poroszkálva felfelé még egyszer visszanézek.

A Szent Heléna (Sveti Jelena)-templom

Brač a szó klasszikus értelmében csöppet sem vonzó. A panoráma és a körülötte hullámzó tenger minden kincse. Egy a számtalan hasonlóan levált sziget közül, és a Splithez való közelsége adja a népszerűségét. Mégis, megrendítő és drámai is tud lenni.

Nerežišća

Nerežišća főtere

Nerežišća földrajzi értelemben a sziget majdnem közepe. Poros falu, de ez a hely fogja össze a környező nemkülönben poros kis falvakat. Ezt nem tudom, csak a falu fölé tornyosuló fenséges istenházáról következtetem ki. Széles lépcső visz fel hozzá, amin ünnepekkor biztosan kántálva hömpölyög felfelé a körmenet. A lépcső aljáról nem látni, milyen hatalmas, csak az előtte terpeszkedő tér fedi fel teljes valóját. Személyes élményként még a kis presszóban lévő kávé marad meg bennem, aminél jobbat a csak a Kedves főz nekem reggelente…

Klasszikus

Tintahal kebellel

Megérkezett a váltás

Az utolsó vacsora Supetarban. Az étlapon az elmaradhatatlan grillezett zöldséghez és a Laško pivóhoz az élmény kedvéért roston sült tintahal dukál. Álmaim netovábbja a farkassügér (seabass), de ez önmagában annyiba kerül, mint a kettőnk együttes rendelése (100 kuna). A pincér persze nem rest melegen ajánlani, mint a ház specialitását. Apropó, pincér: végre sikerül mosolyra bírnom! Ennek oka egy különös(?) kívánság részemről: a grill zöldséget legyen szíves fehérpaprika nélkül felszolgálni. A paprika és a pepper közti különbség elmagyarázásához azonban a kezeimet is igénybe kell vennem – mert látom szemében az értetlenséget –, és a performansz olyan jól sikerül, hogy ő is lelkesen imitálni kezdi a mozdulataim. És még vagy háromszor, akárhányszor csak az asztalunk közelébe ér. Without yellow paprika – mondogatja somolyogva, és kezével leginkább egy vízszintes irányú, rejszoláshoz hasonlatos, ritmusos nemzetközi mozdulatsort imitál…